*Alice szemszöge*
Megdermedve álltam ott és bámultam érzelemmentes arccal
feléje. Csak reménykedni tudtam, hogy nem hallotta szavaimat, mert akkor azt
hiszem, hogy végem.
-Sajnálom, ami a szüleiddel történt.-kissé zavarodottan
ejtette ki a szavakat.
-Nincs szükségem a sajnálatodra, ahogy senkiére sem.-mondtam
ridegen és sietősen lépkedni kezdtem a kijárat felé.
-Várj Alice!-rohant utánam, de csak gyorsabban szedtem a
lábaimat.
-Egyáltalan mit keresel itt?-fordultam egy pillanatra hátra
majd ismét előre fele figyeltem. -Követtél!?-álltam meg és feléje fordultam
mire ő is megállt.
-Nem, csak... Basszus nem jöhetek én is temetőbe az egyik
elhunyt családtagomhoz?-háborodott fel mire kissé ledöbbenve néztem rá, majd
elkomolyodtam.
-Mit akarsz?-tértem a lényegre, mire meghökkent.
-Megbocsáss, de miért hiszed azt, hogy akarok bármit
is?-gúnyosan felnevettem mire kissé megfeszültek izmai.
-Hidd, el jól tudom, hogy a te fajtád mit akar.-lenéző
pillantást vettem feléje, majd készültem távozni mikor karon ragadott. -Azonnal
engedj el.-szűrtem ki a szavakat fogaim közül. Állta gyilkos pillantásom és
arca továbbra is ideges maradt.
-Ne merészelj sértegetni. Főleg úgy nem, hogy nem is
ismersz.-arca vészesen közel volt felém, és mélyen szemembe nézett.
-Mintha te oly sokat tudnál rólam.-rántottam ki karomat
szorításából és hátrébb léptem.
-Valamennyire ismerlek Alice.-ismét felnevettem és
tapsoltam.
-Felcsaptál nyomozónak Walker? Azt hittem, hogy igen
lefoglal az, hogy azt csináld amit Dane parancsol neked.-keresztbe fontam karjaimat,
majd közelebb mentem hozzá. -Nem vagy több mint a személyes csicskája.-arcába
mosolyogtam, mire álkapcsa keményem megfeszült szemei sötéten csillogtak.
-Ne feledd, hogy kivel beszélsz. Elintézhetem könnyen, hogy
holnap már hamud sem maradjon.-idegesen csengettek szavai és amilyen harag
beszélt belőle, tetszett nagyon.
-Jól áll mikor dühös vagy. Így igazi férfinak
tűnsz.-kuncogva lépkedtem hátra fele. -De csak tűnsz.-kacsintottam, majd magára
hagyva visszaballagtam a kocsimhoz. Jajj ez a Walker gyerek. Nem rossz, nem
rossz.
-Minden készen áll?-néztem barátnőimre, akik egyetértően
bólintottak. -Biztos, hogy, ő az, aki köpött?-forgattam a kezemben lévő
pisztolyt.
-Valaha is tévedtem ilyen helyzetben?-szemeit megforgatva
válaszolt kissé flegmán Rachele.
-Mindegy is.-sóhajtottam, majd a fejemre húztam vörös
köpenyem csuklyáját. Na, akkor csináljuk. Az ajtó lassan és nyikorogva nyílt ki
előttünk megmutatva árulónkat. Egy székhez kikötözve ült szája be volt tömve.
Ahogy közeledtünk feléje ijedten kezdett makogni és rázni a fejét. Az ajtó
becsukódott mögöttünk.
-Remélem felkészültél arra, hogy szánalmas halálod
lesz.-lépkedtem feléje, majd szabadjára engedtem a száját.
-Esküszöm, hogy nem mondtam semmit.-mondta kétségbeesve,
mire az undor fogott el. Ezt utálom a legjobban, az emberekben. Még olyankor is
tagadják a tényt, amikor kiderült az igazság.
-Világosan elmondtuk az elején!-emeltem fel a hangomat. –De
úgy látszik nem jutott el az agyadig.-lehajoltam, hogy fejünk egy szinten
legyen. –Aki felfedi, kilétünket az meghal.-beszéltem lassan is tagoltam, és
szemeiben egyértelműen félelem tükröződött.
-Kérlek, családom van.-nézett rám szánakozva, mire
kiegyenesedtem.
-Gondolkodtál volna azelőtt, hogy eljárt a szád. De, hogy
boldog legyél, őket meghagyom, hadd éljenek tovább.-feleltem egy gúnyos
mosollyal az arcomon, mielőtt rászegeztem a fegyvert. Szemeit lecsukta, és egy
könnycsepp kezdett el végigfolyni arcán. Meg akartam húzni a ravaszt, de mintha
az ujjam ledermedt volna. Ismét megpróbáltam, de nem ment. Idegesen megfordultam,
majd kirontottam. Nem hiszem el! Mi van velem? Régen minden érzelem nélkül
megöltem embereket, de most valahogy nem megy. Sietősen lépkedtem végig a
folyosón, majd meglökve a hátsó ajtót fellélegeztem a friss levegőn.
-Istenem.-sóhajtottam fel, ahogy szemeimet lehunyva dőltem
neki a falnak. Tudom, hogy még meg fogom bánni azt, hogy élve hagytam, de
egyszerűen képtelen vagyok. Ellöktem magam a téglasortól, és a parkolóba
kezdtem el sétálni. Előhalásztam a kulcsot, majd kinyitottam a hátsó ajtót bedobtam
a köpenyt, és beszálltam a vezető üléshez. Elindítottam, majd hazahajtottam.
Telefonom pityegésére ébredtem fel. Fáradtan dörzsöltem meg
a szemeimet, és ahogy megláttam a függönyöm mögül beszűrődni a napfényt
rájöttem, hogy reggel van. Tegnap este, ahogy hazaértem ledőltem, és el is
nyomott az álom. Kitakaróztam, majd telefonomért nyújtózkodtam.
,,Ebédre szeretném, ha átjönnél hozzám. Nem fogadok el
nemlegest választ, vagy én megyek el érted. DXx”
-Azt se tudod, hogy hol lakom.-nevettem fel, ahogy a mondat
második feléhez érkeztem. Életkedvem és energiám a nullán volt körülbelül.
-Alice.-halk kopogást követte a nevem elhangzása, tudtam,
hogy Bridgit az.
-Gyere.-másztam vissza a meleg takaróm alá, és kényelembe
helyeztem magam. Az ajtó kinyitódott és barátnőm jött be rajta.
-Mi volt ez a tegnapi?-von kérdőn, ahogy leült mellém.
–Mikor hazaértünk meg akartuk kérdezni, de már láttuk, hogy aludtál és inkább
nem akartunk felébreszteni.
-Még magam sem tudom.-játszadoztam telefonommal, mire
kikapta a kezemből.
-Esetleg van valakink köze hozzá?-értetlenül néztem rá, és
fogalmam sem volt, hogy hova akar kilyukadni. –Alex.-halkan mondta a nevet, de
egyből nevetés tört ki belőlem.
-Ezt még te sem gondoltad komolyan.-nevettem továbbra is.
Még, hogy az a kis semmirekellő hatással lenne rám. Istenem ez az évszázad
legnagyobb poénja.
-Alice láttalak benneteket a bálon. Láttam, hogy hogyan
néztél rá és, hogy ő hogyan nézett rád. Szinte izzott köztetek a
levegő.-bárhogyan és próbált érvelni barátnőm, én teljesen az ellenkezőjét
éreztem. Alex jó pasi ez tény és való, de nem tudom. Max egy este erejéig
lennék partnere se több, de még ezen is gondolkodnék.
-Ajh inkább elmegyek készülődni, mert délre Danenel van
találkám.-másztam ki az ágyamból, majd a szekrényemhez léptem. Kitártam
ajtaját, majd a fogasokat kezdtem el az egyik oldalról a másikra húzni, és a
ruhákat válogattam. Egyik sem nyerte így el a tetszésemet szóval a gardróbomba
átsétáltam és ott kezdtem el kutakodni.
-Annyira ne vidd túlzásba.-támaszkodott meg az ajtónál
Bridgit. Egy fekete magasított derekú nadrágot kaptam elő hozzá egy piros crop
topot és egy barna színű magassarkút.
-Nem vittem.-rántottam vállat majd elsétáltam mellette és az
ágyra szórtam a cuccaimat. Beletúrtam rövidtincseimbe, hogy kicsit
helyreigazítsam őket. Sminkes asztalom elé leültem, és kezembe vettem a
púderemet. Felvittem egy keveset belőle az arcomra, majd egy kis szemfestéket
és szempillaspirált.
-Piros rúzst mindenképpen.-nyomta a kezembe, majd ajkaimra
felkentem, és késznek nyilvánítottam magam. - Alice csak annyit kérek légy
óvatos. Tudod, hogy fenn áll a lebukás veszélye és nem fog habozni, hogy
megöljön.-szomorú tekintetével találkoztam a tükörbe nézve.
-Inkább leszek öngyilkos, minthogy megadjam neki azt az
örömöt, hogy kinyírjon.-álltam fel, majd gyors belebújtam az öltözékembe, és kezembe
véve a telefonom, léptem ki a lakásból. Őszintén? Semmi kedvem nézni annak a
majomnak a fejét, és játszani neki a jó kislányt. Jobban át kellett volna gondolnom a dolgokat,
de már mindegy. Így vagy úgy, akkor is visszaszerzem azt a helyet, ami egykor a
családomé volt.
Utoljára megnéztem magam a kocsi tükrében, hogy a sminkem
még egyben van-e majd minden érzelmet eltüntetve arcomról, kiszálltam.
Kistáskámba raktam a telefonom, majd magabiztosan tipegtem fel a hosszú
lépcsősoron. Hármat kopogtattam a hatalmas nagy faajtón, ami pillanatokon belül
ki is nyílt. Egy aranyos kishölgy nyitott ajtót nekem.
-Jó napot, Dane itthon van?-kérdeztem egy kedves mosollyal
az arcomon.
-Természetesen.-bólintott miközben beengedett. –Maga bizonyára
Alice.-állapította meg, mire kissé ledöbbentem, hogy a személyzetének beszélt
rólam.
-Igen, de nyugodtan tegezzen.-nagyon aranyosnak tűnt ez a
nő, és van egy olyan sejtésem, hogy ő itt több mint egyszerű takarító nő.
-Te pedig szólíts csak Ambernek.-vezetett beljebb, majd a
konyhában találtam magunkat. –Megkínálhatlak valamivel?-kérdezte miközben
helyet foglaltam az egyik széken.
-Köszönöm nem. Dane?-kérdeztem rá ismét, mire az említett
személy toppant be.
-Alice.-férfias mosolyát most sem hagyhatta el, és felém
igyekezve nyomott egy puszit a számra. Legszívesebben összehánytam volna magam.
De az arcomon elterülő műmosoly az ellenkezőjét mutatta. –Örülök, hogy itt
vagy. Amber megterítenél?-kérdezte az idős hölgy felé fordulva, mire elképedve
bámultam a mellettem álló férfira.
-Most komolyan ezt a szegény nőt ugráltatod itt, mert nem
vagy képes megteríteni?-az arca felbecsülhetetlen volt, hiszen nem számított
rá, hogy ilyen mogorván leteremtem.
-Jajj Alice drágám nekem ez a munkám, én pedig szívesen
segítek Danenek.-elbűvölően mosolygott feléje, és eszembe jutott, hogy az én
anyukám is így mosolygott felém.
-Akkor is ez nem helyes.-pattantam fel a helyemről. –Azt megértem,
hogy nem tudsz főzni, de még naponta hány dolgot akasztasz a nyakába? Esetleg
neki kell kitakarítani az egész házat?-kissé megfeszült az állkapcsa és jól
tudtam, hogy eléggé felhúztam.
-Egy pillanatra magunkra hagynál?-hangja keményen csengett
és Amber máris távozott a köreinkből. –Oké, fogalmam sincs, hogy mégis mi a jó
büdös franc bajod van, de kurva gyorsan higgadj le.-fenyegetően beszélt hozzám,
és egyáltalán nem tetszett ez nekem.
-Ahogy akarod.-feleltem egy gúnyos mosollyal az arcomon,
majd táskámat felkapva akartam távozni, de túl gyorsan kapott karom után.
-Ki mondta, hogy elmehetsz?-kérdezte vicsorogva, mire a
képébe nevettem.
-Parancsolsz? Felnőtt nő vagyok, és független. Nekem nem
mondhatja meg senki sem, hogy mikor mit tehetek, szóval gyorsan engedj el, vagy
nagyon megjárod.-magamban kezdtem visszaszámolni, de csak jobban szorított, és
eléggé kezdett sajogni a kezem. –Eressz, el ez fáj.-próbáltam kiszabadulni a
szorításából, de mindhiába, majd hirtelen a falnak szegezve találtam magam.
-Dane hagyd.-ismerős hang csapta meg a fülemet a háttérből,
mire elengedve engem fordult a személy felé. Alex. Ott állt és, hogy is mondjam
talán dühös volt? Barnai szemei eggyel sötétebb árnyalatot vettek fel, és
kezein az erek kitagadtak, ahogy ökölbe szorította őket. Ajkait egy vonalba
préselte, és következő pillanatban pedig megindult felénk. Légzésem
kétszeresére növekedett, és sajgó karomat szorongatva csak álltam, és néztem,
hogy közeledett.